Naponta találkozom kéregetőkkel. Ahogy Te is. Nincs olyan utcasarok Budapesten, ahol ne köszönnének rám. (Mert a kéregetők köszönnek!)

Az az intézményesített forma, amikor valaki a hajléktalanok újságját árulja. A kulturálatlanabb változat, amikor részegen rád förmednek, hogy adjál pénzt, ha meg nem adsz, elküldenek anyádba.

A rászorulók egyébként nem koldulnak. Az újságot kínálókat eleve nem tartom koldusnak, ők legalább tesznek valamit azért, hogy néhány forinthoz jussanak.

De százezrek élnek mélyszegénységben, akiknek a hónap utolsó hetében kajára sem futja.

Sokan vannak, akik a számláikat befizetik, aztán ördög tudja, milyen ügyeskedéssel próbálják kihúzni … nem is tudom, meddig. Hiszen sokaknak vagy egyáltalán nincs bevételük, vagy maximum néhány 10 ezer forintból tengődnek.

A vagyonosodás legtetejéről a gazdagok bár látják, hogy mi a helyzet, de az arany nyakláncosok szolidaritása nem működik. Persze amikor a tévében lepereg egy-egy drámai riport, nyílik a pénztárca, de kimutatások szerint a legtöbbet a szegények adják.

Egy-egy riport ideig-óráig segít néhány emberen, de nincs annyi műsoridő, hogy a szegénysereg nyomoráról beszámoljanak. Amúgy nem is akarnak. A ker. tévéknél, gondolom, kvóta van rá, hogy havi hány perc segítőset, könnycsepp morzsolósat kell gyártani.

Az Isten pénze nem lenne elég, ha minden útkereszteződésben egy százast vagy kétszázast a kéregető markába nyomnánk. Vagyis? Vagyis nincs megoldás. Szolidaritásból nem fog jól lakni az a sok százezer szerencsétlen.

Szívesen mennék Mexikóvárosba szörny elől menekülő statisztának, de nem örülne nekem Miguel Ángel Mancera.

Miguel Ángel Mancera, Mexikóváros polgármestere még véletlenül sem akar migráns filmstatisztákat látni a városában. Fene a külföldiek pofáját, még elveszik a helyiek elől a munkalehetőséget. Meneküljenek csak otthon a saját szörnyeik elől!

Pedig ha belegondolunk, nem akármilyen élmény lehet egy szörny elől rohanni. Erre lesz lehetősége sok száz mexikóinak, a Godzilla: King of the Monsters forgatásán.

A filmezésre Mexikóváros történelmi központjában kerítenek sort, naná, hogy lezárják az utcákat. S ha már zárnak, figyelmeztetnek is. A mobilon a térképen kis sárkányok jelzik, hogy hol lesz tilos a forgalom.

A polgármester ujjong! Azt reméli, hogy a Godzilla folytatása annyira ismertté teszi őket, mint korábban a Spectre – A fantom visszatér című James Bond-mozi. A karneváli forgatagot az egyik téren vették fel, s azóta rengeteg turistát vonzva a saját szakállúkra karneváloznak a mexikóiak.

Gondolom, a Godzillának is lehet ilyen hatása. A premier után például teljesen ingyen lehet majd menekülni a szörny elől. Óriási siker lesz!

Olvasom a neten, hogy Barcelona után ezerszer is gondoljuk meg, hogy külföldre utazzunk. Zárkózzon be a világ? Ne tegyük ki a lábunkat otthonról? Ne menjünk ki a Duna-partra tűzijátékot nézni? Álljon meg az élet?

Gondolhatnánk, a terroristáknak éppen ez a céljuk. Szerintem nem. Ők elvakultan, kegyetlenül gyilkolnak, nem a logika irányítja mindazt, amit csinálnak. A tervszerűség legfeljebb azok fegyvere, akik kitervelik a támadásokat, akik egy lépéssel előrébb járnak azoknál, akik megpróbálnak védekezni ellenük.

A barcelonaihoz hasonló tragédiák után mindig felerősödik a tehetetlen harag miatt dühöngők hangja. Számon kérik, hogy a terrorelhárítás, katonaság, csendőrség, rendőrség, titkosszolgálat miért volt töketlen. Nem értik, hogy miért mindig csak a gyilkolás után derül ki, hogy a tettest korábban már megfigyelték.

A világot nem az észak-koreai őrült diktátor tartja sakkban, hanem azok a bevetésre bármikor kész gazemberek, akik - akármennyire nem akarjuk elhinni - köztünk élnek. Nem az atomháború a rém, hanem egy utasszállító gép vagy egy mellettünk elhúzó furgon. Itt tart a világ.

Könnyű azt mondani, hogy ne hátráljunk, ne ijedjünk meg! Persze ne hátráljunk és ne ijedjünk meg! De... Aki túlélt ilyen támadást, az többé nem lesz ugyanaz az ember, mint előtte.

Barcelonában eddig kétszer turistáskodtam. Mindkétszer a La Rambla közvetlen szomszédságában volt a szállodám. Mindkétszer naponta többször végiggyalogoltam a La Ramblán, mentem a tengerhez, vettem jegyet a Barca soros meccsére, bámészkodtam a tömeg sodrásában. Százával húztak el mellettem az autók, furgonok. Mindkétszer beültem valahová egy könnyű vacsorára, egy korsó sörre vagy egy Sangriára.

És biztos vagyok benne, hogy legalább még egyszer vissza akarok menni Barcelonába. Nem civil kurázsiból, nem azért, hogy bizonyítsam: én aztán nem félek!

Hanem azért, mert annyi minden van, amit még nem láttam. Sajnos lesz majd új "látnivaló" is. Mert biztos vagyok benne, hogy a La Ramblán lesz valamilyen emlékhely az áldozatokért. Gondolom, ott állva összeszorul majd a szívem. Sírni a túlélőknek is szabad.

Új autóbuszt kapott a Fradi, amelyet a stadion előtt olyan parádéval ünnepltek, mintha legalábbis BL-győzelem után guruló járgányt vettek volna birtokba a focisták.

Ott volt mindenki a Groupama Arénánál, aki élt és mozgott. Klubelnök, labdarúgó vezérigazgató, persze a komplett csapat, edzőstül. A sajtó jelenlétében gyorsan be is lakták a buszt, megtudtuk, ezután még a lábakat is jobban ki tudják nyújtani a fiúk, ezen nem múlhat a siker.

Megy a csapatnak. Illetve nem megy, hanem a busszal megy majd a gárda.

A csapatnak második éve nem megy. Mármint a hazai bajnokságban. Mert a nemzetközi kupákban nagyon régóta nem megy, az csak szenvedés, csupa vér és verejték.

Thomas Doll edzőt persze nem fenyegeti veszély. Most is abból él, hogy két éve a Fradi nem is utca-, hanem sugárútnyi hosszal nyerte meg a bajnokságot.

Az előző szezon már kudarc volt, a dobogó is ugrott, igaz, legalább a nem sokat érő magyar kupát megnyerték. A mostani pontvadászatban is szenvednek a zöld sasok, akik mostanában még legyek után is szívesen kapdosnának, de legyek sincsenek.

Orosz Pál, 2015. novemberében a beszélgetésünkkor visszafogottan optimista volt. A labdarúgó zrt. vezérigazgatója azt mondta, hogy a Bajnokok Ligája csoportkör nem reális célkitűzés, legfeljebb az európai második kupa jöhetne szóba. De nem jött, nem jön.

A Fradinak már nyár közepén véget ér a szezon, amikor kizuhan a nemzetközi porondról. Na jó, aztán kedődik a hazai bajnokság, de az senkit nem érdekel, azt sehol nem jegyzik. Így volt ez ebben az évben is. Lehet újabb egy évig ábrándozni.

Orosz Pál azt is mondta: „Thomas Doll profi, mi meg próbálunk azok lenni”. Hát így megy ez itthon. Szerencsére van új busz. Az tényleg csodaszép.

Most akkor leírom, hogyan nem készítettem interjút Hosszú Katinkával. (Csak a főnököm el ne olvassa…)

Sajtótájékoztatóra mentem, tudtam, hogy Katinka is ott lesz. Azt nem tudtam, hogy beszélni is lehetne vele. Az ilyen tájékoztatók java arról szól, hogy fel lehet tenni néhány rövid kérdést, arra jön néhány rövid válasz, aztán rohannak tovább a beszélők. Ja, és az újságírók is.

Most nem így volt.

Gondolkodom, hogy mi volt a sajtótájékoztató témája, de az Istennek sem jut eszembe. Írhatnám, hogy annyira megbabonázott Katinka jelenléte, de nem, szimplán kiesett az agyamból.

Arra viszont tisztán emlékszem, hogy már bent ültünk egy szálloda panoráma termében, amikor megérkezett a bajnoknő, hangosan köszönt, visszaköszöntem, és egyből zavarba jöttem, mert senki más nem köszönt, rá sem bagóztak.

Bunkóság. És több is. Amerikában kórusban üdvözölték volna, ujjongva, hogy karcsapásnyira vannak egy legendától. Mindegy. Itthon voltunk. A magyar pedig nem alél egykönnyen.

Lecsorgott a tájékoztató, tényleg akadt néhány rövid kérdés és rövid válasz, amikor Jakupcsek Gabriella moderátorként felajánlotta, hogy hosszabban is lehet interjút készíteni Katinkával, mert ráér.

Szerintem fel sem fogtam. Ültem, mint valami félhülye, nem jelentkeztem. Később egyébként nem bántam meg. Minden beszélgetésre készülök. Most nem is gondoltam rá. Szerintem aki csak úgy, vaktában belecsap a lecsóba, az nem komoly ember, abból semmi jó sem sülhet ki.

Aztán Katinkát gyorsan elszipkázta egy tévés stáb, elvonultak egy másik terembe, s ha már akartam volna, akkor sem jött volna össze az interjú.

Nagy égés? Lehet. Azóta sem volt alkalmam, hogy a közelébe kerüljek, pedig ez még a riói olimpia előtt történt.

Szőnyi Ferenc 43 évesen kezdett el komolyan sportolni. Kerékpározás, futás, úszás. Tíz évvel később már sokkal többet ért, mint amit ép ésszel fel lehet fogni, de még mindig van egy csomó terve. Nekem őrültség mind, de neki egyszerű feladatok sora.

Feri tehet arról, hogy most nem érzem igazán jól magamat a bőrömben. Na ja, ha 43 lennék, most én is belevágnék, de 60 előtt néhány szűk körrel, hogyan vegyek elő csukát? Sehogy! Hát ezért érzem rosszul magam. Mert bele lehetne vágni. Minimum plusz 15 kilóval nehezebben, sajgó bal térddel, vacakoló jobb bokával - és az örökös nyavalygással.

Hihetetlen hátrányban vagyok. Bicajozni nem tudok. Még 4 éves sem voltam, amikor apám egy életre elintézte, hogy a kerékpárt széles ívben elkerüljem. Tanítás gyanánt leeresztett egy lejtőn. Nem részletezem. Az össze-visszaragasztgatott lábamat és kezemet, felhorzsolt homlokomat sem, anyám rikácsolását apámra pedig végképp nem.

Futni mindig utáltam. Akkor is, amikor fociztam. Pedig futás nélkül elég problémás a foci. Azt gondolom, nem találom a ritmust, semmi élvezetet nem találok az egészben. Még akkor sem, amikor a futás végére érek.

Úszás? Hosszú Katinka sírógörcsöt kapna, ha látná. De nem látja. Nem vagyunk egy medencében.

És akkor itt van Szőnyi Feri, aki anno hobbiból pattant nyeregbe. Aztán azt mondták neki, ha ennyire jól kerekezel, biztos futni is jól tudsz. Jól tudott. S ha már futsz is, miért nem úszol? Az még kell a triatlonhoz. Történetesen Feri nem tudott úszni. De egyetlen éjszaka alatt megtanult. Kénytelen volt. Egy hónapra rá triatlon versenye volt.

Szőnyi sokaknak lehet példakép, nekem most a hüledezésem élő bizonyítéka. Példa arra, hogy fel kell állni, el kell indulni, futni kell, úszni kell, ja, a biciklit sem lehet kihagyni. Meg kellene próbálni! 60 év? Plusz 15 kiló? Éppen ezért. Megyek, keresek egy jó csukát. Amivel akár vízen járni is lehet.