Te tudod, hogy ki volt előbb? Az idegbeteg orvos vagy az idegbeteg beteg? Én nem tudom, de a kölcsönhatásuk betegesen érezhető.

Az biztos, hogy szakrendelőbe csak akkor megyek, ha nagyon muszáj. Most az volt. Baromi nagy szerencsém volt, mert időpontot is tudtam foglalni. Igaz, a telefont órákon át nem vették fel, de ilyen esetekre van az internet.

Egy héten belülre kaptam időpontot kedvenc orvosnőmhöz, ami maga a csoda, hiszen általában egy hónapot kell várni rá. De most belecsaptam a lecsóba. Persze lehet, egyszerűen csak annyi történt, hogy a nyugdíjasok még a nyár végi unokázási turnusokban tobzódnak, és csak szeptember elején lepik majd el a rendelőket.

Akkor aztán mennek csapatostul, találkoznak rég nem látott ismerősökkel, jókat panaszkodnak, amíg várakoznak, pedig azt nagyon nem szeretnek. A nyugdíjas általában türelmetlen, zaklatott, nem ér rá ücsörögni, főleg akkor nem, ha nincs kivel szóba állnia.

Klassz hely egy szakrendelő várója. Klassz, de levegőtlen. Az ablakokat zárva kell tartani, mert több mint egy éve az utca túlsó oldalán építkeznek, száll a por, dübörög minden.

Most épp ketten rendelnek, a főorvos és az én kedvencem. Fődokinál akadozik a bejutás, a legjobban értesült öreg tudja, hogy a maszek ügyeit intézi telefonon, micsoda bunkó, mondja a mami. De senki sem bólogat.

Megérkezik az első bunkó páciens. Lecövekel fődoki küszöbén. Egyből ráförmednek. Mi is ide várunk, ha nem vette volna észre!!! Ő csak kérdezni akar valamit, jön a válasz. Húsz perce mozdulatlan minden. Közben bejön még három „csak kérdezni akarok valamit, csak hoztam egy leletet, csak nincs kedvem várakozni” alak.

Puskaporos a hangulat. A sok megfáradt, beteg ember izeg-mozog, idegeskedik, megy felfelé a vérnyomás és a vércukor, valaki mérgében kimegy az utcára, jól becsapja az ajtót, csak úgy döng.

Jó, hogy kaptam időpontot. Jó, de nem ér semmit. Ketten is beslisszolnak előttem. Amikor bejutok, látom, hogy doktornő meglehetősen feszült. A rendelés még csak két órája kezdődött, de már tele a hócipője a sok időpont nélküliből, akiket a fene tudja miért, mégis előreenged. Asszisztensével megtárgyalja, hogy nincs rend ebben az országban, a páciens (ugyebár én) feszeng, egyre rosszabbul érzi magát.

Öt perc alatt végzünk, mehetek. A váróban a fődoki előtt még nagyobb a tömeg, valaki azon háborog, hogy itt még klozetre sem lehet menni, a besurranók sápadtan reménykednek.

Kint az utcán jó nagyot szippantok a poros levegőből, néhányszor elismétlem: megnyugszik a beteg, megnyugszik a beteg. Félhangosan mondhatom, mert mellettem egy nem szőke nő gúnyosan végigmér: na, még egy bolond, veti oda megvetően.

És ez egy semmilyen kis vacak eset, semmi komplikáció, semmi dráma, semmi törött lábbal a folyosón feküdni órákon át helyzet. Mi ez ahhoz képest, amilyen rémtörténeteket hallani?! Mégis úgy érzem magam, mint akit ledaráltak. Mint akinek elgurult a gyógyszere.