Most akkor leírom, hogyan nem készítettem interjút Hosszú Katinkával. (Csak a főnököm el ne olvassa…)

Sajtótájékoztatóra mentem, tudtam, hogy Katinka is ott lesz. Azt nem tudtam, hogy beszélni is lehetne vele. Az ilyen tájékoztatók java arról szól, hogy fel lehet tenni néhány rövid kérdést, arra jön néhány rövid válasz, aztán rohannak tovább a beszélők. Ja, és az újságírók is.

Most nem így volt.

Gondolkodom, hogy mi volt a sajtótájékoztató témája, de az Istennek sem jut eszembe. Írhatnám, hogy annyira megbabonázott Katinka jelenléte, de nem, szimplán kiesett az agyamból.

Arra viszont tisztán emlékszem, hogy már bent ültünk egy szálloda panoráma termében, amikor megérkezett a bajnoknő, hangosan köszönt, visszaköszöntem, és egyből zavarba jöttem, mert senki más nem köszönt, rá sem bagóztak.

Bunkóság. És több is. Amerikában kórusban üdvözölték volna, ujjongva, hogy karcsapásnyira vannak egy legendától. Mindegy. Itthon voltunk. A magyar pedig nem alél egykönnyen.

Lecsorgott a tájékoztató, tényleg akadt néhány rövid kérdés és rövid válasz, amikor Jakupcsek Gabriella moderátorként felajánlotta, hogy hosszabban is lehet interjút készíteni Katinkával, mert ráér.

Szerintem fel sem fogtam. Ültem, mint valami félhülye, nem jelentkeztem. Később egyébként nem bántam meg. Minden beszélgetésre készülök. Most nem is gondoltam rá. Szerintem aki csak úgy, vaktában belecsap a lecsóba, az nem komoly ember, abból semmi jó sem sülhet ki.

Aztán Katinkát gyorsan elszipkázta egy tévés stáb, elvonultak egy másik terembe, s ha már akartam volna, akkor sem jött volna össze az interjú.

Nagy égés? Lehet. Azóta sem volt alkalmam, hogy a közelébe kerüljek, pedig ez még a riói olimpia előtt történt.